Mit tett Széchenyi István a magyar sportéletért a reformkorban?

Én, mint Széchenyi István leszármazottja, nem más témát választottam, mint Széchenyi István tettei a sportért és a tornamozgalmakért Magyarországon.

Széchenyi István katonatiszti szolgálata mellett szabad idejét főleg önképzésre és utazásokra fordította. 1815 szeptemberében Franciaországba ment, majd onnan Angliába hajózott, mindenhol élénk figyelemmel kísérve az ottani kultúra és technika vívmányait, s mindazon intézményeket, amelyeket később Magyarországon is megalapítani tervezett.

Első irányú terve a lóverseny meghonosítása volt, amit Ausztriában és Magyarországon ekkor még nem ismertek.

Cserháti László, mint evezős, majd edző és sportvezető felfigyelt arra, hogy gróf Széchenyi István az angliai barátaival jegyzőkönyvbe foglalták evezős teljesítményüket, amikor önmagukkal versenyezve leeveztek Bécsből Pozsonyba.

Az első magyar dokumentált sportesemény alapján kutatni kezdte a Széchenyi-életművet, és meglepően sok a mai értelemben vett sportágra talált.

Széchenyi a sportember,

Az apa hatása végig kíséri István életét, ennek számtalan példája van. Ezekből csak egyet emelek ki, azt a levelet, amelyet az akkor már 64 éves apa írt fiának,
a levélben a sok megfontolni való között így is inti fiát: „…nagyobb gonddal ápold tested épségét is, hogy az méltó lakása legyen lelkednek s könnyebben cselekedhesd a jót…”. Ez az intelem végig kíséri a teste épségéről gondoskodni kívánó és a fizikai aktivitással teli életet élő Istvánt.

Azért fontos Széchenyinek ezt az oldalát, amit mi sportolónak nevezünk, megismerni, mert Ő ezen a téren is példát mutat nekünk.

 Ő maga soha nem hirdette magáról, hogy sportoló lett volna, de tettei és írásai abban a korban születtek, amelyben a testnevelés, a fizikai aktivitás gondjait még nem dolgozták fel. Írásaiban rendszerbe foglalt testnevelési elveket, programokat nem lehet találni, de az életművet áttekintve összességében ki lehet rakni egy mozaikképet, amelyre mondható, hogy testnevelési program.

A legfontosabbnak tartja a jövő nemzedék nevelésének gondját

A lovaglás, a vívás, a lövészet természetes volt egy, hosszú éveken át katonai szolgálatban álló, háborúedzett férfi esetében. Itt most csak annyira térhetünk ki a lovaglással, lóversenyzéssel összefüggésben, hogy tudnunk kell hosszú, évekig tartó küzdelméről a lóversenyzés hazai bevezetése ügyében, amíg 1827. június 6-án Pesten megrendezhetik az első lóversenyt. Rá jellemző, és állhatatosságára, hogy bár évekig nem kap engedélyt a kancelláriától, az uralkodótól a versenyeztetésre, ezért, hogy a lótenyésztés továbbra is fejlődhessen ezekben az években is, a kopóval való vadászat (kopászat) felé fordult, hiszen kopóval vadászni csak jó lovakkal lehet.
Úszni 28 évesen tanul meg. Utazásai alkalmával is rendszeresen úszik, az itthoni mindennapjainak is része, a Császár fürdőtől az épülő Lánchídig leúszik. Széchenyi a gyaloglás, a turistáskodás terén is példamutató, kis túlzással mondható, hogy korának legkiválóbb turistája, hiszen a hazai tájak mellett az Olymposon, a Pireneusokban, Szicilia szigetén, Franciaországban tett meg gyalogosan jelentős távolságokat. Ezen gyaloglásokról szóló naplóbeszámolóinak külön érdekessége a sok elmélkedés, töprengés.

Az evezés az a sportág, amelynek hazai megteremtése kizárólag Széchenyinek köszönhető, ez olyannyira ismert, hogy még az evezés nemzetközi irodalma is számon tartja „Az evezés világtörténete” című, angol nyelven megjelent (1991-ben) könyvben. Miután Angliában megtanult Wesselényi Miklóssal együtt evezni, rendelt egy evezős csónakot, amely 1826-ban megérkezve lehetővé tette számára, hogy ezt a szép és egészséges sportot népszerűsítse, hogy híveket toborozzon. 1827. május 16-án két angol barátjával Bécsből Pozsonyba evez, ez a hazai evezés történetének első sportteljesítménye. Neki köszönhető az első csónakház, amelyet akkori szóhasználattal Csónakda-ként Barabás Miklós rajzon megörökített 1843-ban. Ő hozza létre az első evezős egyletet 1841-ben. 

A labdajáték (amely Széchenyi korában a teniszjáték ősének számít) mindig örömöt jelentő elfoglaltságot jelentett Széchenyi Istvánnak, szenvedélyes és jó játékos volt. Ezt nem csak a saját feljegyzései igazolják, hanem Wesselényi naplója is erről tanúskodik: „Együtt mentünk el a Ball-Hausba. Megvallom, eddig ezen igen szép s nagyon egészséges játékról tiszta ideám se volt. Széchenyi jól játszik.” Londoni, párizsi tartózkodásai során is szívesen játszik A gyakorlás mellett Széchenyi állandó labdaház létrehozását is kezdeményezte, támogatta, annyira, hogy 1833. áprilisban 4000 forintot tett le a labdaház építésére.

Személy szerint, az ökölvívás meghonosítása volt érdekesebb a sporttörténelemben, hiszen sokat hallhatunk a mai napig a katonai előképzés fontosságáról.

Az ökölvívással Angliában ismerkedik meg 1822-ben.

 Tapasztalatait sokkal később írt művéből, az Önismeret-ből ismerhetjük meg, Őt inkább az „öklözés” elmélete érdekelte, és végigvezet bennünket, az olvasót, egy négy hónapig tartó bajnoki címvédő felkészülésén.

A magyarok közül elsőként báró Wesselényi Miklós és Széchenyi István  húzott bokszkesztyűt, amikor Angliába utaztak, utazásuk célja az volt, hogy rájöjjenek Angila miért tart előrébb a világ összes országához képest, és megakartak ismerkedni a legmodernebb eljárásokkal. Ennek folyamán ellátogattak John Jackson 2 edzőtermébe, és onnan vettek ökölvívó edzéseket, és ezzel tértek haza.

A sportág magyarországi történetéről sokat mondó gondolat: „a legjobb szövetségünk a saját öklünk”, ez igazolja, hogy a ökölvívásnak a reformkor utáni időkben is megvolt a becsülete.

Tekintsünk vissza a múltba:

Az ökölvívás múltjában kutatva nincs és nem is lehet hivatalos adat arra tekintve, hogy az ember mikor és milyen körülmények közt használta első alkalommal az ökleit, de tény, hogy az emberiség hajnalán a zsákmányszerzés és a törzsi viszálykodások alkalmával többször kényszerült így, ösztönszerűen megnyilvánulni. 

Azonban ez a feltevés is néha megdőlni látszik, mert a mai napig is vannak a világnak olyan területei, ahol még csak hírből sem ismerik az ökölhasználatot.  

Az ökölvívás első nyomai a Kr.e. 5. évezred második feléből, a mai Etiópia területéről származnak. Az ottani harcászati kiképzés szerves része volt a közelharc, amelynek során a fegyverét esetleg elveszítő katona pusztakezes védekező, hárító majd visszatámadó mozdulatait gyakorolták. Ezek természetesen jócskán eltértek a mai modern ökölvívásban használatos ütésektől. 

Kr. e. 2600 körül az egyiptomi Óbirodalom első sírfestményein, Beni-Haszán sírjaiban szintén találtak ökölvívókat ábrázoló képeket.

A mezopotámiai művészetben a mindennapi élet jeleneteit ábrázoló 8-10 cm-es, égetett anyag domborműveken (az úgynevezett Larsza-korból) láthatunk összecsapó ökölvívókat. Ebben a témakörnyezetben a sumerok ökölharca csak mindennapos jelenség lehetett, vagyis nem kultikus cselekmény. Ez azonban csak találgatás. Szabályairól mindenesetre semmilyen leírás nem maradt fenn.

Kínában és Indiában is találtak ebből a korból feljegyzéseket, sőt az imitált ellenfél elleni küzdelem, az árnyékboksz állítólag Kínából ered. (A ránk maradt csüansu kínai ökölvívást a Saolin-kolostorban fejlesztették ki. “Az izmok és inak fejlesztését szolgáló útmutatások” egyre jobban elterjedtek és még az újkorban is használták őket az iskolákban. A küzdelem célja nem a kiütés, hanem a kölcsönös elégedettség a hasznos testedzés keretében. Egy katalógus 107 különböző gyakorlatot sorol fel, köztük némelyik zenekísérettel járt)

 A versenyszerű ökölvívással Kr.e. 10. századtól a görögöknél találkozhatunk először.

James Figg, az ökölvívás Atyja:

A XVIII. században járunk, a helyszín Anglia. Abban a korban vagyunk, amikor az ökölvívás bár már sportként űzik, mégis csupán vásári látványosságnak számít. Habár az ökölharc, mint sport James Figg felemelkedése előtt már több mint 40 éves múltra tekintett vissza, mégis Figget tekinti a sportág hivatalosan is az első nehézsúlyú bajnokának. Figg nem csak ebben volt első: ő kezdte el az ökölvívást először oktatni és promótálni, mint képzettséget és versenysportágat. A 180 cm magas, 84 kg súlyú Figg gyakorlott kardforgató és tehetséges sportoló volt, aki vásárok alkalmával nagy sikerű fellépésekkel szórakoztatta a közönséget. Még a kétkezes harc tanulmányozása előtt hírnevet szerzett magának, mint a kard és a botharc mestere, amiért akkoriban a “Kard Atlasza” névvel illették. 1719-ben már minden akadály elhárult Figg korábbi nagy álma elől, és megrendezésre kerülhetett egy pusztakezes bajnokság. A bajnokságon Figg több ellenfelét is legyőzte – egyes források szerint 15 egymást követő mérkőzésen nem talált legyőzőre -, és kiérdemelte az Anglia Legjobbja címet.

Szerintem sokak számára egyértelművé vállhat ebből az „előadásból’’, hogy Széchenyi Istvánnak mekkora szerepe volt a reformkorban, hogyan vált Magyarország modernebbé, hogyan kapcsolódott be Magyarország a sportéletbe, mondhatni Széchenyi István megalapozta Magyarország jövőjét, hiszen nélküle sok olimpiai játék nem lenne ismert az országunkban, mint pl.: evezés, ökölvívás, lovaglás, vívás, lövészet, labdajáték.

Mi lett volna nélküle?

Mielőtt befejeznénk a sorokban való olvasást, gondolkozzunk el ezen a kérdésen.