Ady és a kabaré

A pesti kabaré kezdetei

A kabaré, mint szórakoztatási forma és kulturális-közéleti színtér, Párizsban jött létre. A 19. század második felében sorra nyíltak a zenés kávéházak, ahol a produkció még csak a beszélgetések, az evés-ivás hátteréül szolgált. Az 1870-es években megjelent revüszínházakban már hangsúlyosabb volt a színpadi látvány, az 1881. november 18-án megnyílt Chat Noir-ban pedig a desszertek szintjéről főétellé nemesült a zene, az irodalom és a képzőművészet. Olyan művészek mutatkoztak be egymás és a közönség előtt, mint Paul Verlaine, Claude Debussy vagy Henri de Toulouse-Lautrec. A Chat Noir és a nyomában megnyíló újabb kabarék a bohém művészek és a fiatal párizsi értelmiség mellett az európai szellemi élet képviselőit is vonzották.

    A kabaré a századforduló éveiben terjedt el Európa-szerte. A műfaj legfontosabb színterei – Párizs mellett – Berlin és Bécs lettek. A pesti kabaré létrejöttét leginkább a bécsi inspirálta. Az eltérő kulturális kódok miatt országonként nagyon különbözőek voltak ezek az intézmények. Kosztolányi Dezső a pesti kabaréról szólva elhatárolja azt a párizsi, a bécsi és a berlini kabarétól. A Nyugat 1915/17. számában a párizsi érzelmessége, a bécsi parümössége és a berlini akasztófahumora ellenében a pesti lényegét a szatirikusságban látja. „Az a cukrozott epe, hitetlenség és finom rosszmájúság öltött benne testet, amely minden pesti emberben bennlakozik, az az okosság teremtette meg, mely ennek a városnak egyik fontos jellemvonása. Költészete is van. Valami törékeny, nemes, fáradt líra.”

    Zoltán Jenő, a Budapesti Hírlap újságírója 1901-ben ismerte meg a bécsi kabarét. Főszerkesztője, Rákosi Jenő biztatására végigjárta a pesti mulatókat, magyar nyelvű kabaréra alkalmas és nyitott helyszínt keresve. A nyelvnek itt különös jelentősége van, mivel a századfordulón Budapest lakosságának kevesebb, mint fele beszélt magyarul, a jómódú polgároknak – vagyis a potenciális közönségnek – túlnyomó többsége német anyanyelvű volt. Perczel Dezső belügyminiszter 1895-ben rendeletben kötelezte a mulatók és a varieték vezetőit, hogy műsoraik legalább felerészben magyar nyelvűek legyenek, ezt azonban – valós társadalmi igény híján – a gyakorlatban vagy nem tartották be, vagy pedig olyan idősávba tették a magyar előadásokat, amikor eleve kevesebb volt a vendég. (Jellemzően az esti főműsor elé.) Baumann Károly volt az első, aki néhány dalt magyarul énekelt a Blaue Katze nevű mulatóban. Egy fiatal építészmérnök-hallgató kereste meg őt Kató, szívem Katája című dalával. A szerző – Zerkovitz Béla – hamarosan a város legnépszerűbb dalszerzője lett. Ezek azonban még csak alkalmi pillanatok voltak. A magyar nyelvű kabaré néhány évvel később, 1901. szeptember 16-án született meg.

    Miután Zoltán Jenő megegyezett Waldmann Imre tulajdonossal, a Nagymező utcai Fővárosi Orfeum adott teret egy évadon keresztül a Tarka Színpad műsorainak. A korban népszerű előadók – köztük Gyárfás Dezső, Kornai Berta vagy az említett Baumann Károly – tolmácsolásában Gárdonyi Géza, Heltai Jenő és Molnár Ferenc sorait, Dankó Pista és Huszka Jenő dallamait hallhatta a közönség. Kuplék, tréfás jelenetek és paródiák váltották egymást a színpadon. A műsorlapok alapján sikeres lehetett volna, a Tarka Színpad azonban hat előadás után érdektelenségbe fulladt. Mind a közönség, mind a sajtó hűvösen fogadta a pesti szórakoztatóipar magyarosítási kísérletét. A Magyar Szemle tudósítója 1901-ben világosan fogalmazott: „Bizonyos, hogy az orfeumokat tisztán rendőri intézkedésekkel – a hogy eddigelé próbálták – nem lehet magyarrá tenni. Sokan persze azt állítják, hogy az orfeum természeténél fogva nem lehet más, mint német, minthogy nyelvünk úgy sem alkalmas a könnyű és dévaj tréfára, a kupléra vagy a sördalra, a hogy újabban mondják…”

    1902 és 1907 között nem nyílt újabb magyar kabaré a fővárosban.

Irodalmi kabaré

A pesti kabaré végül nem a Tarka Színpadon, hanem a Modern Színházban teljesedett ki. Az Andrássy út 69. szám alatt nyílt meg 1907. október 11-én a Modern Színház Cabaret, melynek vezetését 1908 augusztusában vette át az alapító Faludi Sándortól Nagy Endre író, aki már a Tarka Színpadon is bemutatkozott dalszövegíróként.

    Nagy Endre célja kezdettől a művészet és a szórakoztatás összekapcsolása volt. Kabaréjában állandó teret adott a Nyugat szerzőinek: Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, Móricz Zsigmond, Somlyó Zoltán jelenléte nem kevésbé hangsúlyos volt, mint a kabaréhoz korábban is kötődő Gábor Andor, Heltai Jenő, Molnár Ferenc vagy Szép Ernő szerepeltetése.

    Az említett szerzők szövegei tökéletesen illeszkedtek a kabaré könnyed hangvételéhez. Jó példa erre Babits Mihály Gáláns ünnepség című – a népszerű énekesnőnek, Medgyaszay Vilmának szánt, Szirmai Andor által megzenésített – dalszövege. Ennek első szakasza így hangzik: „Nincs galánsnak szeri-száma: / csupa sikk e hercig dáma, / karcsu mint a minarét: / illik néki a minét.” Ezek a sorok 1909. január 15-én hangzottak el a Modern Színházban, Gábor Andor és Heltai Jenő hasonló hangvételű kuplészövegeinek társaságában.

    A Modern Színház legfőbb vonzereje a politikai tartalmú konferálásokban rejlett. A közönség és a kritika is ezt becsülte benne leginkább. Ady Endre is volt rendszeres vendég a kezdetektől fogva. A Nyugat 1912/15. számában így fogalmazott: „Igazán egy kicsit a lelkiismeretünk e terroros, gyáva időkben ez a szép csúnyaságú, elmés, bátor és küldetéses ember. Súlyos és rizikós napokban ő ott volt türelmetlen igazságaival mindig, erős kimondásaival s egészen nagyendrei, sajátos és mégis egészen magyar kabaré-stílusával. Szóval: mindennel, ami egy becses írónak, kegyetlen szemű gúnyolónak, kedves embernek s kellemetlen agitátornak Magyarországon adódik és adódhatik. Szinte jóleső, hogy van egy hely még, ahol a komiszságokat valóban komiszságoknak merik látni és bélyegezni, egy kis színpadi fórum, mely fölér egy ál-parlamenttel.”

    Az ő jelenléte és lelkesedése különösen érdekes, tekintve, hogy a kortársak számára nehezen értelmezhető költészete eleinte gyakran vált paródia tárgyává Nagy Endre kabaréjában. Ő azonban szerette volna megmutatni magát, hogy látva lássa a könnyed szórakozásra egybegyűlt közönség is. Bemutatkozása új fejezetet nyitott a pesti kabaré történetében.

Ady és a Modern Színház

Ady Endre 1909. március 4-én mutatkozott be először a Modern Színház közönsége előtt. Ezzel együtt összesen 12 alkalommal hangzottak el Reinitz Béla által megzenésített versei Nagy Endre kabaréjában. A műsorfüzetek alapján az alábbi időpontokban, a következő művek:

1909. március 4.: Új vizeken járok; Kató a misén; A magyar igazság
1910. szeptember 15.: Kuruc-dalok
1911. november 1.: Zilahi ember nótája
1912. december 1.: Esze Tamás komája
1913. március 1.: A percemberkék után
1914. április 8.: Alázatosság langy esője
1915. november 11.: Kuruc-dalok
1916. április 3.: Szelid esti imádság
1917. január 4.: Tararrarom, hajh, tararrarom
1918. január 3.: Egyszer volt csak; A halottas ünnep
1919. február 4.: Áldozás piros kertben
1920. március 2.: A tavaszi szív; A vén komornyik

    Ady és Nagy Endre Nagyváradon ismerték meg egymást, kapcsolatukat a későbbi kabaréigazgató A kabaré regénye című könyvében barátságnak nevezte. Ennek ellenére a Modern Színpadon (is) eleinte gúny tárgya volt Ady Endre modernsége. Lovászy Károly Ady-paródiái hónapról hónapra nagy sikert arattak a könnyed kikapcsolódásért jegyet váltó közönség előtt. Ilyen előzmények után hangzottak el az első Reinitz-megzenésítések.

    Kortársak visszaemlékezései és Ady levelezése alapján tudható, hogy a szövegek egy részét eleve megzenésítésre szánta a költő.

    1909 januárjában Nagy Endre levelet írt Adynak: „Édes Barátom! Egy fenét íratok zenét azokhoz a versekhez! Gyilkosság volna! Minden este kiállok, felolvasom és a publikum (minden este roskadásig) – úgy megtapsolja, mintha egy vicc volna Faragó Jenő tollából. Milyen idők! Még megérjük, hogy egy »közönség kedvence« leszel! Itt volt tegnap este Singer (a Wolfner Singerje) és majd kiugrott a bőribül. Azt mondja van náluk egy könyved és ez jó reklám – márhogy nekik. Az a Catullus, a Katóka s a Nyomor a leghatásosabb. Az Ők-ről valót is fölolvastam, de nem nagy hatással. Hát abbahagytam. A Budapest éjszakája szól nekem a legjobban tetszik. A Kató-t megveszem tőled, mert ahhoz mégis csináltatok muzsikát a Reinitz-cal. Bolondod, és az a mániája, hogy neki mindenhez muszáj zenét csinálnia.” Az említett „Kató” a Kató a misén című verset takarja, amely egyike volt az 1909. március 4-én elhangzott daloknak.

    Ady szórakoztató szövegeket szeretett volna írni a közönségnek. Nagy Endre említett könyvében így emlékezett vissza a költő ambíciójára: „Akárhányszor hetykén fogadkozott, hogy majd ő megmutatja, fog ő még nekem olyan kuplékat írni, mint Gábor Andor. Rémülten tiltakoztam; no, még csak az kellene, hogy úgy örökítődjem meg az irodalomtörténetben, mint a világ legnagyobb lírai tehetségének megrontója! De mikor aztán egyszer beváltotta a fenyegetését és Párizsból beküldött két kuplét, rögtön láttam, hogy kár volt őt féltenem. Ez a két kuplé Zozó levele és Kató a misén volt.” Ezt erősíti a dalok első előadója, Medgyaszay Vilma nyilatkozata is a Híd 1940. október 18-ai számában: „Ady Endrének az volt a véleménye, és mit is mondjak, szíve vágya, hogy neki is kell írnia afféle kacagtató és borsos dalocskákat, mint amiken a kabaréban pukkadozik a közönség.” Ha alaposan megnézzük a fenti műlistát, könnyen megállapíthatjuk, hogy Adynak ez a szándéka nem valósult meg, a közönség azonban ennek ellenére is döntően pozitívan fogadta a korábban érthetetlennek bélyegzett költőt. Nagy Endre idézett memoárjában a debütáló előadásról is megemlékezett:

„Konféransz után lementem a színpadról, hogy Adyék páholyából nézzem az előadást. Ady Endre a folyosón állott, a páholy ajtaja előtt.

    – Na gyere, gyere! – mondtam neki. – Most kezdik.

    – Nem megyek. Nem bírom. Itt maradok! – felelte.

    Sértődötten elvörösödtem. Megnyugtattam, hogy bátran végignézheti ezt a produkciót, az előadók elsőrangú művészek, és nem hoznak szégyent rá.

    – Azt elhiszem – mondta. – De nem merem megnézni. Botrány lesz belőle.

    (…)

    Szokott hisztériás izgékonyságával markolászott, gyömöszölt, aztán, amikor a produkució végén fölzúgott a taps, a nyakamba borult, és fölvihogott:

    – Siker! Ugye, hogy ez siker? Nekem tapsolnak!

    Tréfásan rámordultam:

    – Szégyelld magad! Tetszel! Sikered van! Te… te… te Zerkovitz!”           

    A kabarénak köszönhetően tehát Ady – szándékainak megfelelően – nemcsak a szűk kulturális elit által olvasott Nyugatnak, hanem a jóval szélesebb közönség által látogatott pesti kabarénak is elismert alkotója lett. A kapcsolat azonban a másik oldalról is gyümölcsöző volt: a Modern Színház, miközben a magyar (nyelvű) szórakoztatóipar kiteljesedését jelentette, Ady jelenlétével – az igazgató szándékának megfelelően – az úgynevezett magas kultúra és a szórakoztatás nászának beteljesedését is elősegítette.

Ady és Reinitz

Reinitz Béla összesen 122 Ady-verset zenésített meg. A dalok – a kabarén kívül – fővárosi klubokban és vidéki matinékon is rendszeresen elhangzottak. Együtt járták az országot: Ady szavalt, Reinitz énekelt és zongorázott. Hol Reinitz hozta a megzenésített verseket, hol pedig Ady adott Reinitznek dalszövegeket.

    Dalszöveg és vers között a különbség a szerzői szándékban és a befogadói elvárásban rejlik. A dalszöveg eredendően funkcionális műfaj, amely a zenével együtt válhat teljessé és érheti el a kellő hatást. Ady dalszövegeinek (vagyis megzenésítés céljából írt verseinek) egy része nem különbözik elsődlegesen olvasásra szánt költeményeinek stiláris, ritmikai, hangvételi sajátosságaitól. Néhány költeménye azonban magán viseli a sanzon- és a kuplészövegek műfaji jellegzetességeit. Ilyen például A Zozó levele, amely dalszerűségével, keretes szerkezetével, a női szerepbe bújt narrátor érzelmességével – tökéletesen eltalált sanzon. Már az első szakasz is zenéért kiált: „Párisba eljött egy legény, / Idegen volt a csókja s pénze. / Szegény Charles-om, ne szidj meg érte.” Ugyanakkor jellegzetes Ady-vers is ez a szöveg: a párizsi lány bús virágjának kelyhét nem más szakítja le, mint a nagybetűs Pénz. Adynak tehát sikerült saját képére formálnia a sanzon műfaját.

    Hasonló szándéka volt a kupléval is, ez azonban távolabb esett saját költői stílusától. Míg a sanzonokban a téren-időn kívüli érzelmek dominálnak, addig a kupléban mindig adott a konkrét hely és időpont, ahol és amikor valamilyen kerek cselekmény történik. Már az első próbálkozás, a Kató a misén is megfelelt volna ezeknek a feltételeknek, hiszen ismerjük az időpontot (karácsony éjszakája), a helyszínt (havas táj és templom), illetve a cselekmény is kerek (a papék cselédlánya megöli újszülött magzatát, majd elmegy az éjféli misére), a hangvétel azonban egyáltalán nem emlékeztet a kabaré-kuplékra. A kuplé ugyanis – Baranyi Ferenc szellemes megfogalmazásában – „pesti vicc, dalban elbeszélve”. Ady, bár – Medgyaszay Vilma és Nagy Endre emlékei szerint – szórakoztató kuplékat szeretett volna írni, költői alkatától a könnyed szórakoztatás merőben idegen volt.

    Ady és Reinitz Béla kapcsolata a Royal-teremben 1909. november 27-én megtartott költői est után ért végét. A Reinitz-féle Ady-megzenésítések helyett ugyanis ezúttal – a költő jóváhagyásával – egy műkedvelő komponista, Beretvás Hugó dallami hangzottak el. A szakításra a Meteor kávéház márványasztalánál került sor. Bölöni György emlékezése szerint Ady a vita végére összetört, és Reinitz kifakadásának hatására sírógörcsöt kapott. Többé nem találkoztak, Reinitz azonban – évekkel később – újra visszatért Ady költészetéhez.

Fogadtatás

Az Ady-dalok megosztották a közönséget és a kritikusokat is – nem kevésbé és is nem erősebben, mint Ady Endre versei. A pozitív kritikák szerzői rendre megegyeznek abban, hogy a zeneszerző Ady szövegeiben találta meg saját kibontakozásának lehetőségét, egyéb munkái nem érik el ezek színvonalát.

    A Renaissance politikai, társadalmi, művészeti és közgazdasági folyóirat 1910. évi 6. száma cikksorozatot szentelt az addig elkészült és bemutatott daloknak. Ignotus szerint Reinitz dalai „nem zavarják a verset (ez a negatívum nagy pozitivus erény), s nem feleslegesen megduplázzák vagy megtoldják s ezzel túltelítik, hanem csak, mintegy, saját hangzásában még erősebben megzengetik”. A zenei képzetlensége okán mentegetőző Ignotus ösztönösen megérezte, amit a kották és a hangfelvételek egyértelműen tanúsítanak az értő szemnek-fülnek: a zeneszerző énekszólamai egyszerűek, sallangmentesek, a szöveg ritmikájához igazodóak, és a zongorakíséret sem tolakodó, többnyire csupán harmóniai alátámasztásként szolgál az énekhez. Kern Aurél zenekritikus a metafizika és a „rútság” hiányát emeli ki. „Reinitz megértette Adyt, követi is fantáziával, erővel, de transzponálja Ady egész költészetét egy egészségesebb, reálisabb, napfényesebb, földibb világba.” Nagy Endre a dalok elemi hatásáról szólva kijelenti: „Mit bánom én, hogy zenei érték-e az, ami belemarkol a szívembe, összeszorítja a fogamat és az ökleimet!”

    A cikksorozatban maga Ady is írt néhány sort Reinitz-cel közös műveiről. Hála és elismerés tükröződik írásában: „Ha papír helyett zongorára s a Reinitz rekedt hangjára írom verseimet, úgy írom meg egészen, mint ő. Nagyon köszönöm neki, hogy irgalmasabb vagyok magamhoz és verseimhez, mint nélküle lennék.”

    Ady valóban szerencsés volt, hiszen – Schöpflin Aladár idézve –: „Nagyon ritka dolog lehet a zeneszerzőnek és a költőnek ilyen összetalálkozása.” A költő, akit ma már a magyar irodalom legnagyobb klasszikusai közé sorolunk, Reinitz Béla, a zeneszerző és Nagy Endre, a kabaréigazgató nélkül életében aligha talált volna utat a populáris kultúrába. Az említett két személy és a Modern Színház intézménye ezért is érdemelne több figyelmet Ady Endre recepciójában.

FELHASZNÁLT IRODALOM:

ALPÁR Ágnes: A fővárosi kabarék műsora 1901–1944. Magyar Színházi Intézet, Budapest, 1979.

BÁNOS Tibor: A pesti kabaré 100 éve. Vince Kiadó, Budapest, 2008.

FLÓRIÁN László – VAJDA János: Reinitz Béla. Zeneműkiadó, Budapest, 1978.

NAGY Endre: A kabaré regénye – Párizs, 1913. Unikornis Kiadó, Budapest, 2001.

VÉGHELYI Balázs: Zene nélkül. Fejezetek a magyar dalszövegírás történetéből. Üveghegy Kiadó, Százhalombatta, 2017.