Időutazás egy elfeledett Árpád-házi királylány nyomában

Árpád-házi Boldog Erzsébet az utolsó Aranyágacska, III. András Árpád-házi magyar király egyetlen leánya. 2 éves, amikor meghal édesanyja a lengyel származású Fenna királyné, majd 7 éves korára teljesen árva lesz. III. Endre második feleségével, Habsburg Ágnessel együtt száműzik Magyarországról és azzal a feltétellel szolgáltatják ki az özvegyi örökséggel együtt Erzsébet apai örökségét is, hogy egyikőjük sem léphet soha többet magyar földre.

A magyar királylánynak elkezdődik szomorú, nélkülözésekkel és hosszas testi fájdalmakban jelentkező élete, melyek közül mégis az a lelki szenvedés a legerősebb, amit szeretett hazájától, Magyarországtól távol kellett elviselnie száműzetésben.

Erzsébetet 13 évesen, 1308-ban Ágnes a mai Svájc területén lévő tössi domonkosrendi kolostorba viszi, ahol élete végéig apácaként él.

Életéről, mindennapjairól, nélkülözéséről, az apai örökség ki nem szolgáltatásáról, szerény és alázatos viselkedéséről Elsbeth Stagel szerzetes nővér leírásából tudhatunk meg pontos és hiteles adatokat, tényeket, aki 1316-tól Tössi kolostorban rendtársa Erzsébetnek, akinek az életrajzát 33 másik tössi apáca életrajzával együtt rögzíti írásban 1340-ig.

Erzsébet 1336. október 31-én hunyt el, így Elsbeth jelen van utolsó éveinek kínszenvedéseinél, csodatételeinél és halálánál, valamint temetési szertartásánál is.

Elsbeth Stagel dominikánus nővér ónémet nyelven rögzített életrajzi kordokumentum jegyzete a XIX. század végén korszerű német nyelven kiadásra kerül. Ugyanakkor 1896 és 1898 között a Magyar Millennium éveiben a Zürichi Landesmuseum leltárába kerül Árpád-házi ifjabb Erzsébet tumbája. A Svájcban és Winthertur környékén Boldog Erzsébetként emlegetett, ám a magyar közvélemény által teljesen elfeledett utolsó Árpád-házi királylány szarkofágját, amelyből csak a sírfedél (tumba) maradt fenn, a reformációig a tössi kolostor szentélyében őrizték és tisztelték.

Sajnálatos módon, mint Európában sok helyt, a reformáció korában a kolostorokat megszüntették, a rendeket feloszlatták, így számtalan ereklye és síremlék az enyészet sorsára került.

A síremlék megőrződő felső részét a kolostor épületében működő manufaktúra 1896-ban adta át a zürichi Landesmuseum részére, mint egy jelentős művészettörténeti tárgyi emléket.

Az azóta eltelt 120 év alatt csupán két német nyelvű művészettörténeti tanulmány(1932, 1942) foglalkozott a sírkő jelentőségével, magyar nyelvterületen pedig az első, mindmáig az egyetlen tudományos tanulmány dr. Puskely Mária (Róma,1980,illetve újabb kiadásai) szerzetesnő, emeritus professzorasszony tollából készült.

Mindazonáltal Svájcban, a Winthertur városba olvadt Töss kisváros emlékezetének, így címerének is meghatározó szimbóluma a kettős kereszt és a hármashalom.

Robert H. Oehninger ezt a hagyományt tette közkinccsé Der Schleier der Prinzessin címmel megjelent könyvében, amelynek magyar fordítása – A koronahercegnő fátyla. Árpád-házi Boldog Erzsébet legendája – a svájci magyar közösség adományaiból készült el és jelent meg 2018-ban.

A könyv ismerteti a királylány temetésének menetét, az előkészületeket, amelyből megtudjuk, hogy a Domokos rend szokásától eltérően, Ágnes királyné parancsára  testét egy kőszarkofágba temetik el 1337-ben. A királylány teste halálától a kőszarkofágban való újratemetésig romlatlan állapotban volt, melyen semmilyen bomlásnak induló folyamat  nem volt észlelhető, s ezt  isteni csodának tartották szeretett apácatársai.

A kőszarkofágot 1337-ben állították fel a kolostor szentélyében, mint egy a föld felszíne fölé emelt kőkoporsót. A sírfedélbe a négy evangélista jelképét vésték, és Magyarország két címerpajzsát. Száz évvel később még a koporsó a főoltár mellett állt, azonban a következő száz év elteltével a síremlék nem élte túl a reformációt és felszámolták. A lábazat köveit elhordták, a királykisasszony földi maradványait minden szertartás nélkül ismeretlen helyen eltemették a templomon kívül, vagy kidobták őket. A csontokat sohasem találták meg. Egyedül a három oldalú, hasáb alakú kőfödém (tumba) maradt meg, mely 1850-ig maradt a templomban.1898-ban a Svájci Tartományi Múzeum részére átadták, ahol tanúskodik egy emberi sorsról, arról a Magyarországi Erzsébet királykisasszonyról, aki korának politikai hatalmi játéka miatt száműzetésbe kényszerült, betegségtől és honvágytól szenvedett, de megerősödve hitében olyan türelemmel viselte a rend szegénységét és saját testi szenvedéseit, mely követendő példaértékként szolgált rendtársainál.  Erényes és alázatos élete, emberszeretete egész környezetére hatással volt. Az iránta való tisztelet és csodálat jeléül családjának, az Árpád-házi királyoknak címerét felvette Winthertur tartománya is saját címerébe, kifejezve háláját és örök emlékezetét a hajdanán ott élő magyar királylány csodálatraméltó személye iránt. A királylány életét a helyiek jól ismerik, tanítják az iskolában és a gyermekek dolgozatot írnak róla. Sajnálatos módon a magyar tudományos közvélemény nem tud erről az elképesztő művészi kivitelezésű Árpád-házi sírkőről.

A két szív egymással szemben helyezkedik el, az őket formázó indák nem érnek össze. A két szív közötti – virágokat és indamotívumot nem tartalmazó – szabad részen található a magyar Árpád-házi királyi család két jellegzetes címere, az Árpád-sávos motívum és az Apostoli kereszt a hármas tövisgyökérrel. A két pajzs egymás mellett ellentétes, átlós irányban helyezkednek el egymás mellett, a sírfedél jobb és bal oldalán. A pajzsok nagyon szabályos, mérnöki pontossággal megformázott ábrázolások. Az indák közötti két szívben 4 nagy levélmotívum – talán vadszőlő – található, mely utalhat a szívben elhelyezkedő 2 pitvarra és 2 kamrára. Innen ered az aorta, mely az artériás rendszeren keresztül szállítja az élő szervezet számára nélkülözhetetlen oxigéndús vért. Az artériás rendszer a test belsejében, szemmel nem látható közegben fut, mint ahogy a sírfedélen is vastagabb és erőteljesebb indamotívumként ábrázolódik a szíveket megformázva. Ez a földi élethez nélkülözhetetlen feltételeket tartalmaz. A sírfedélen lévő kisebb levelek, melyek a nagy levélindákból erednek „felgyűrt” domborműként vannak megjelenítve, és ugyanolyan sávos ábrázolásként készítették el, mint az Árpád-házi zászló pajzsmotívum sávjait. A kisebb levélzeteken 6 sáv szerepel, de bennük az erezet nagyon finoman van belefaragva – talán a vérvonalra utal az erezeten belül. Magyarázatkánt, mint ahogy az érben a vér folyik – s, ezt fontosnak tartották megjeleníteni a levélzeteken – szintén 6 erezetet, mint a 6 sávot akkor ez a vérvonal eredetére és folytonosságára kell, hogy utaljon. Kizárólag a szívben lévő levelek vannak sávosan ábrázolva. Az indák szimbolizálják négy nagy folyónkat  (Duna, Tisza, Dráva, Száva) vagyis a teljes Magyar Apostoli Királyság területét, a Szent László óta a Szent Koronához tartozó Horvátországot, Szlavoniát, Dalmáciát és Rámát is ideértve. A sírfedél peremén körös körül 42 virágmotívumból álló peremdíszítés található, mely utalhat Erzsébet földi életének évszámaira. Egyes adatok szerint 42. életévében hunyt el.

A két szív szimbolizálhatja az egymással szorosan összefüggő és egymást kiegészítő alábbi ellentétpárokat: földi világ- Mennyország, Ég-Föld, férfi-nő, mindez utal az egyensúly megteremtésére. Az inda-szívek között lévő két címerpajzs a sírfedél közepén helyezkedik el, ami azt jelképezi, hogy a lélek legyőzte a testi gyarlóság és szenvedés földi síkját. A kettős kereszt az Árpád-házi királyok apostoli küldetését szimbolizálja, a hármas tövis alapja viszont a szerzetesi és általában a földi, evilági élet, vagyis Krisztus és apostolainak, királyainak és a szerzetesi szegénységet, a világ váltságáért önként vállalt önsanyargatást és imdákozást gyakorló királylány szenvedéseit.

Árpád-házi királyaink, illetve magyar szentjeink emlékezete szempontjából is jelentős egyháztörténeti és történelmi jelentőségű sírfödémmel, felbecsülhetetlen művészettörténeti jelentőségű tárgyi emlékkel és nemzeti hagyatékkal van dolgunk. Egyrészt, mert a magyar királysírok közül nagyon kevés maradt fenn, azok is bolygatva és töredékesen (Székesfehérváron, Nagyváradon egyaránt). Művészettörténetileg pedig a XI. századi I. András tihanyi sírhelyének kőlapja, valamint a későbbi III. Béla király 1848-ban feltárt sírhelye kivételével minden más királyi síremlék, szarkofág, tumba az enyészet martalékává vált.  A legtöbb szentet adó európai dinasztia, az Árpád-ház utolsó férfi és női leszármazottjának, igen korai, 14. századi kifejezéssel élve, „aranyágacskáinak” tárgyi emlékeit és ereklyéit vétek lenne feledésbe merülni hagyni, olyan körülmények között, hogy Európa-szerte a Tössi Boldog Erzsébet nagynénjeinek, Szent Erzsébetnek és Szent Margitnak a kultusza már az Árpád-korban elterjedt, ideértve a mai Svájc és Lengyeolrszág, Ausztria és Németország területét. A szent ereklyék kivételével, elsősorban Szent István jobb karja, (a nemcsak a Bazilikában őrzött kézfejből álló, hanem) teljes Szentjobb, illetve a Győrben őrzött Szent László koponyahermája, valamint Árpád-házi Szent Erzsébet ereklyéiről van itt szó, a 19-20. században Székesfehérvárott feltárt és a Budai „Mátyás-templomban őrzött királyi csontok máig nem azonosíthatóak név szerint. Van viszont egy síremlék, amely biztosan beazonosított és felső szerkezete teljes épségben fennmaradt, ez a tumba pedig nem másé, mint a Tössi Boldog Erzsébeté. A fent említettek mellett csupán a nemrég, 2019-ben Egresen, a cisztercita kolostor régészeti ásatása során, Arad mellett felfedezett II. András király és neje földi maradványai kerültek elő, a Székesfehérvári királysírok török hódoltság kori pusztulása miatt. Édesapjának, III. Andrásnak a budai minorita ferences kolostorban őrzött kőszarkofágjának és baldachinjának csupán töredékeire bukkantak rá a régészek. Mivel a tihanyi apátságban őrzött I. András féle XI. századi sírkőlapját leszámítva nem maradt fenn egyetlen Árpád-házi kripta, tumba sem, fizikailag, csupán irásos feljegyzések alapján lehet rekonstruálni a királysirok kinézetét, igy a Szent Istvánét, Szent Margitét, Árpád-házi Boldog Erzsébet épen maradt tumbájának kutatása, hazai megismertetése nemcsak régészeti és történelmi szempontból jelentős, hanem nemzeti szempontból is, ugyanis művészi, heraldikai értéke is kiemelkedő.

Mi, akik olvastuk a magyar nyelvű életrajzot – melynek lefordításában a Svájcban élő magyar származású Bakocs Michelnek elsődleges szerepe jutott – szándékunkat fejezzük ki, hogy ez egy magyar ügy, egy nemes ügy, amelynek felelősei a jelenben mi magunk vagyunk. 2020 februárjában a svájci magyar közösség – Bakocs Michel és Szilvia Struhar, Verebes Csaba és Spanini Zsuzsanna szervezésében lehetőség adódott a tumba megtekintésére. Magyarország Nagykövetségének képviseletében dr. Csobánci-Horváth Iván vezető konzul úr Bernből, Pál István bázeli katolikus plébános, Varga Péter zürichi katolikus plébános, valamint Erdélyből Tokaji Rozália Anna és Ágopcsa Andrea, Magyarországról Vigh Tímea a Gróf Széchenyi Család Alapítvány képviseletében meglátogatták a Zürichi Landesmuseumban a sírfedelet és Tössben a domonkos kolostor helyén folyó ásatásokat. Elkötelezték magukat, hogy a könyv mellett más csatornákon is megpróbáljuk a tössi Boldog Erzsébet szellemi, egyháztörténeti és művészettörténeti emlékét rehabilitálni és újra bevezetni a nemzeti emlékezetbe, hogy az őt megillető helyre kerülhessen ismét, nemzetünk nagyjai közé. Ebben partnereink a Svájci magyar közösség, a Magyarország Nagykövetsége Bernben, a Kolozsvári Szent Kamill Otthon, a Kolozsvári Magyar Történeti Intézet valamint a Zürichi Múzeum.

Kötelességünk a lehető legtöbbet megtenni azért, melyért minden érző magyar lélek szíve megdobban a könyv elolvasása és a benne lévő tárgyi, régészeti bizonyítékok láttán, hogy a szarkofág sírfedelének Magyarországon, méltó helyen lenne a végső elhelyezése. Árpád házi Boldog Erzsébet életében nem adatott meg, hogy a Magyar Királyság várományosaként hazájában éljen és magyar földön temetessék el. Amit erkölcsi kárpótlásként megtehetünk, hogy sírfedelét hazahozatjuk, mely örökké emlékeztet bennünket és utódainkat egy csodálatos magyar királylányra, kinek példamutató élete büszkeséggel tölti el a magyar szívet és történelmi ismereteink bővülve hozzásegít a kollektív nemzettudat megerősödéséhez is.

Szakirodalom

Pór Antal: Habsburgi Ágnes magyar királyné és Erzsébet herczegasszony,  az  Árpádház utolsó sarja. Katholikus szemle 1888.2. Sz. 214-243.

Pór Antal: Habsburgi Ágnes magyar királyné és Erzsébet herczegasszony, az Árpádház utolsó sarja. Katholikus szemle 1888. 3. Sz. 463-493.

Puskely Mária: Árpádházi Boldog Erzsébet.1980.

Kühár F.: A legszentebb családfa utolsó ága. 1939.