Jahoda Sándor: Fekete-fehér versek

(Deák Mór: Hittelenítés, versek, Hungarovox Kiadó, Budapest, 2020)

Deák Mór legújabb verseskötetét adta ki a Hungarovox Kiadó, a tavalyi esztendőben, Hittelenítés címmel. Keserű, vívódó, kijózanító, és mégis reményt keltő ez a mű. Külön ki kell emelnünk, hogy a bő 100 oldalnyi kötet borítójának a színe: fekete…

Aki szép szóval kimondja/ a rettenetet, azzal föl is oldja. – szól Illyés Gyula, a pokoljáró költő sorsáról. Nos, Deák Mór is egy pokoljáró költő, aki – úgy tűnik – nem szűnik Istenével viaskodni, perlekedni és – mélyen hinni benne. Mintha folyton számon kérné Istentől az elrontott teremtést, mintha egyenesen őt magát sértené ez az egész. Hölderlin szerint, ha nincs Isten, vagyis, ha: volt, akkor már ez is egyfajta remény: Isten nyomait kutatni, halálunkig. „az válik fontossá,/ ami elveszett” (45.) – fogalmaz Deák. Sajnos, e földön, aki még álmodni tud vagy egyáltalán: mer, mindig az zuhan először, és mindig a legmagasabbról. 

Kiábrándultság és erő: „azért azt megsúghattad volna,/ miért ne törjem szét a világot” (33.) és szépség és megrendültség: „ez a május újra letérdeltet” (98.) váltakozik Deák Mór költészetében. De azért erősen dominál a komor, sőt – mondhatni – szenvedélyesen elkeseredett hangvétel. Már a kötetcím (Hittelenítés) érdekes asszociációkat generál az olvasóban. Egyrészt: jelenti azt, hogy a világ – vagy valaki – hitteleníti magát a világot, a hívőket, másrészt: a költő, pontosabban (ezek) a versek is hittelenítésre képesek. Mégis, én úgy érzem, hogy Deák Mór, mindezzel együtt, bármiképpen is az ellenkezője süt a versekből, megmaradt és megmarad hívőnek. Itt a Krisztusi kérdés merülhet fel a költőben, hogy: Uram, miért hagytál el engem?

A kötet körülbelül azt a kérdést sugallja inkább, hogy: Uram, miért hagytunk el Téged? És bizony – manapság fokozódva érezzük ezt a távolságot. Az ellentmondások kötete ez. Mint minden költőé az; de erre a kötetre különösen, súlyosabban igaz: „Isten mostohagyermekei, költők,/ az Urat ne káromoljátok./ A fiai vagyok/ s ami Rátok száll:/ nem Tőle származik az átok” (47.); vagy: „S hogy nincs isten,/ tudom. (55.) Itt már – láthatjuk – kis „i”-vel írja Istent. Mindenesetre többször is váltakozik a kötetben ez a kis- vagy nagybetűvel írottság. És nem biztos, hogy szándéktalanul.

Nagyon rossz időket élünk. Az ember könnyen elvesztheti, és el is veszti a hitét. Vagy a pénzét, vagy sajnos – az életét. A papok nyilván türelmesek. Hiszen tudják, hogy az emberek általában akkor mennek el hozzájuk, ha baj van. Azt mondják, a zuhanó repülőn rögtön mindenki elkezd imádkozni… Az is, aki annak előtte, soha. Isten azonban még a papoknál is türelmesebb. Ő aztán tudja jól: „bűnös mindenki/ már mindenki bűnös// és az ártatlanok a legbűnösebbek” (69.). Hinni és kételkedni – szinte egy. Egyik sem létezhet a másik nélkül, vagyis önmagában. Egymást tételezik fel. Mintha Deák Úr azt gondolná: hiszek, ez a kételkedésem. És: kételkedem, ez a hitem. 

Deák Mórnak az előző kötetének a címe is nyugtalanító és súlyos: Hontalanítás a címe, amely válogatott verseinek a gyűjteménye (2017-ben jelent meg). Most pedig itt van a Hittelenítés. Mintha a fosztóképzők minden értékest, minden szép és jó szót, minden szent szót felfalnának, bekebeleznének. Mint a vírus. Kifosztva áll az ember és csak néz. Előre? A „jövőbe”? Schillernek egy gyönyörű és fájdalmas versrésze jut eszembe, amelyet Beethoven bekeretezve aggatott zongorája fölé, a falra: Itt állok, sötét hídján/ a borzalmas örökkévalóságnak. 

A művészek érzékenyek. A jobbak még annál is jobban. Bella István írta a fiatal költőnek a következőt, mintegy „útravalóul”: Kívánok szerzőjüknek sok szépséget és szomorúságot, sok szenvedést és megszenvedést! Véleményem szerint Deák Mór ezt maradéktalanul és bőségesen megkapta.  Bizonyítékként itt vannak szép versei és verseskötetei; köztük a legújabb, a Hittelenítés.