Fenyvesi Félix Lajos : Vigasz, koronavírus idején

Petrőczi Éva: Könyörgés, márciusi hóban (Összegyűjtött versek, Fekete Sas Kiadó, 2021) – recenzió

Isten nagy rendező. A szerző szép és régóta várt könyvajándékát tetőzte azzal, hogy éppen a Költészet Napján kaptam kézhez. Örömtelenek voltak az órák, mégis észrevétlen átmelegítettek a szavak, a Fekete Sas Kiadó szeretettel gondozott versei.

A mostani vészterhes időben látjuk: mára érik be a XX. század óta romboló hitetlenség, amely embertelen gaztettekbe torkollott. Nem szűnő gyűlölet, fojtogató kényszer-faladatok mindenütt, amelyek kíméletlenül eltaposnak egyént, közösséget, szellemet. És akkor váratlanul feltűnik egy költő-asszony, Petrőczi Éva, aki kenyérre és borra hív bennünket, csendes olvasásra, és azt mondja nekünk: „Ne féljetek!” Figyeljetek, és meglátjátok az igazságot. Fogadott ősanyját, Petrőczi Kata Szidóniát hívja segítségül: „De – akárcsak néked – / Istennél reményem, / Nála újulásom, / csak Ő tehet róla, / méreg, hogy ne ártson.”

Sok évtized termése a mostani válogatás. Gazdag gyűjtemény, szigorú kezek (Petrőczi Éváé és irodalomtörténész férjéé) rostálta meg, mintha egymásra rakta volna a köteteket, kihúzott egyet, föllapozta kedves, régi verseit. Szinte mindegyiket ismerem, mégis, ebben az új megvilágításban más a csengésü, erősebbek lettek a vonalak, fénylőbbek a színek. Sűrű, magas ez a verserdő, érdemes benne bolyongani. Tisztásain, ligetein megpihenni, elveszni és megtalálni magunkat. Magyar városok sorjáznak, németországi reggelek, ködös brit és walesi tájak, finnországi történetek… Ódon szépségű templomokban hallgatjuk a csendet.

A motívumok egyik legszebbje: a családi pillanatok. Élők és halottak, elporladt mondatok, szelíd énekek, a szülőváros, Pécs fényei…Sárospatak szépsége… mindenféle felekezetek: katolikus, református, zsidó. Erdély, Békés megye, Szeged és Budapest süllyedő világa. Ide kapcsolhatjuk Petrőczi finom szövésű regényét dédszüleiről. Végig elkísér bennünket a poeta doctus költő, műfordító, tudós könyvek szerzője, rádió és televízió tudósítója, publicisztikai írások szorgos munkása.

Az 1990-es évek versei különösen kedvesek nekem. Köztük a Jékely Zoltánnak és Kányádi Sándornak szóló közös ajánlással induló költemény : „Temploma volt / Marosszentimrén / denevér régen nem riad, / kuvik se szól már. // A gyülekezet eltöröltetett, / lapjaira hullik a Szótár. / Egy igaz Isten / virrasztja csak a porrá-letteket, / s a porrá-törteket. / Támadj fel, Szenci Molnár!” Áprily költő-fia többször is szerepel a kötetben, erdélyi utakon keresi, még Rómában is meglátogatja, fényképen. És megidézi a dörmögő, nevetős Kormos Istvánt, Apáczai Csere Jánost és társait, az oroszlános, dömdödömös Lázár Ervint, Lovász Pált, Nemes Nagy Ágnest.

Egyszerű szavakkal szól J. S. Bachról, és ekkor már 2016-ban vagyunk, s a költőnek oly fontos zene birodalmában.  A hatalmas hallei gyertyán, Händel-dallamot dúdol. Halljuk Magdalene Luther apját biztató, képzeletbeli énekét. És eljutunk a felnevelő keresztapa, az énekes-sebész nem múló emlékéig, amelybe beleszövődik egy gyönyörű skandináv esti ének is: „Ez itt csak emlék, nem varázslat. / Mégis erőre kapva / éneklem, halkan, / együtt Veled: // „Ó terjeszd ki Jézusom, oltalmazó szárnyad.”

Külön könyvet lehetne írni a kötet Istennek, s a hit dolgainak szentelt sorairól. „Igéid mindenütt rám találnak” – írja /Zengővárkony – Baranyai képek/ című versében. És valóban, a karcsúra kalapált mondatokat átszövik a Biblia igéi, az emberekhez minden időben lehajló Isten szavai. Vallásos költészet ez? – kérdezhetnénk Nem. Annál több. Erős hagyományokra épülő verskatedrális. Átitatva a református hit szépségével, kemény kiállásával. Nem úgy, hogy kényszerít, úgy, hanem úgy, hogy megszólít, terel a verssorok tiszta logikájával, mély érzelmeivel. Az egyik legszebb a címadó vers,a Könyörgés, márciusi hóban. Az 1690-1691-es pécsi pestisjárvány idején sűrű hóesés állította meg a halál-napokat. Hogy a város régi fogadalmát beváltsa, hátukra kötött kasban vitték föl polgárai a dombra a téglát. Hálából fölépítették a Havas Boldogasszony templomot. Kétszeres csoda ez: hóesés a koranyári évszakban, és a pusztító járvány véget ér. Csodás telitalálat: nagy és sűrű üzenet, ami, mint kibomló virág, díszíti az új kötetet.

Olvasok, olvasok, fogynak a lapok, az ismert és régi verssorok. Az új versek között is fel-felbukkan a politikai fogoly édesapa, most, amikor leánya is „fogoly”, egy pusztító kór idején, azután a Vörösmarty bicentenáriumot idézi, 2020-ból, azaz, mint mindig, több időszeletet merít hálójába a versek szerzője. Becsukom a könyvet. Legelső gondolatom az, hogy a költő a kezdetektől alig igazított versbeszédén, rövidebb formáin. Ahol bármelyik pillanatban felröpülhet a gondolat tűzesője. Találomra megint fölnyitom,  ott, ahol a tragikus sorsú Cvetajevával beszél; így szólítja meg, miközben önmagát jellemzi: „Vártalak, gyönge szó-cseléd” Életművét a zsoltárok felől ugyancsak érdemes megközelíteni. Tudós prédikátorok asztalához ülve. Egy téli táj, egy hang, halk mozdulat, térdre roskadt ház, gyakran ezek ragadják meg a figyelmét. Petrőczi Éva tudós asszony, mindig a saját nevében szól, úgy, hogy körötte ott az európai kultúra. Kihez hasonlítható, hová sorolható lírája? Egyetlen szűkebb érdekközösségnek sem tagja, senkié és mindenkié. Utánozhatatlan. Summázza a világ veszendő dolgait. Szavaival segíti menteni a menthetőt.