Egészségünk és lelki működésünket károsító toxikus kapcsolataink

Miről ismerhető fel? Mitől alakul ki? Egyáltalán hogyan érdemes ezeket kezelni?

Kedves Olvasó, kérlek engedd meg, hogy egyből egy élés felütéssel kezdjem gondolataim leírását, a fenti cím alapján. Talán egyszerűbb tovább gondolkodásra adhat okot, ha az alábbi példa helyzetek ismerősek a számodra:

Iskolában kamaszként: A suliban minden egyes napod egy küzdelem, a tanáraid észre sem veszik az igyekezeted, és/vagy osztálytársaid egy része átnéz rajtad.

Tartós párkapcsolatban: A napod végén szorongva érkezel haza a párodhoz, otthon nem mered elengedni magad, mellette úgy érzed viselkedned kell, a vele töltött idő alatt elfáradsz, energiáid elcsaklizva érzed.

Barátoddal: Találkozásotok után kisebbségi érzés erősödik benned, a remélt töltekezés elmarad, azt érzékeled, hogy lelkesedésed elszállt, és valahogy lehúzva tapasztalod meg magad.

Családod közelében: Mikor velük vagy, ahelyett, hogy öröm töltene el, inkább kicsinek, értéktelennek érzed magad, és nem tudod megmagyarázni, miért, de állandó hiányérzeted van.

A fenti helyzetek mindegyikéből kiérződhet, hogy itt valami nem stimmel a kapcsolatban. Lehet, hogy nem tudom pontosan megfogalmazni mi az, de a gondolat bizonyos, hogy az a valami ott van, és éket ver közénk a számomra fontos kapcsolatommal. Ez a valami bekúszik és átitatja a szeretett félhez való kapcsolódásomat. Semmi esetre sem hasznos, épp ellenkezőleg, ártalmas. Olyan, mint a lassan ölő méreg. Elhúzódva gyakorol rám hatást, késleltetve fejti pusztító hatását, és esetenként, túlkésőn felismerve már visszafordíthatatlan következményt fejt ki az életünkre. Az ilyen kapcsolatokat szoktuk úgy is hívni, hogy toxikus kapcsolatok. Toxikus, azaz mérgező, egészségkárosító, ártalmas, romboló. És mételyezheti testi, lelki és mentális egészségemet egyaránt. 

Ezek azok a kapcsolatok, amiben azzal kell számolnod, hogy előbb-utóbb elveszted valódi éned, feladod önmagad. Ha például mérgező párkapcsolatban élsz, akkor sokszor érezheted magad kimerültnek, kihasználnak, értéktelennek, bűnösnek, kisebbrendűnek, bizonytalannak, önbizalomhiányosnak, vagy épp boldogtalannak, szeretetlennek. Míg a jó párkapcsolatokban élést az jellemzi, hogy önmagad lehetsz, biztonságban vagy, boldognak érzed magad, a másik tisztel, törődik veled, és vigyáz rád.

Honnan lehet felismerni a mérgező kapcsolatokat?

Ehhez talán érdemes átgondolnunk azt, hogy minden, az emberekhez köthető kapcsolódásunkban megjelenhet.
Ezek közül is a legmételyezőbb, és legnagyobb kígyófészek az lehet, ha a családi színtéren azonosítható. Szüleim, testvéreim vagy legközelebbi rokonaim és köztem. Ezen kívül megjelenhet iskolában tanárok és/vagy osztálytársam és köztem. Aztán a magam választotta körből is felbukkanhatnak, mint egy barátságban vagy hova tovább a párkapcsolatomban. És természetesen nem hagyható ki a kapcsolati rendszerünkből a munkahely sem, ahol egyes munkatársam és/vagy a főnökök és köztem lévő kapcsolatokban is felbukkanhat romboló kapcsolat.

Ezek felismerését segítendően, a személyes konzultációimból, a teljesség igénye nélkül szeretném néhány példával illusztrálni, én jellemzően milyen formákban találkozom mérgező kapcsolatokkal. 

A mérgező szülő-gyermek kapcsolatok (amik sok esetben intenzíven kihatnak egyéb kapcsolatainkra):

Egy tipikusnak mondható, ugyan akkor az egyik legfenyegetőbb egzisztenciális vonás a szülő részéről a gyermek felé, amikor mindenért őt hibáztatja. „Miattad vesztem össze apáddal.” „Miattad nem tudok soha spórolni.” Ezek a gyermekben dekódolásra kerülnek, és üzenetként talán így írható le: „Minden amit teszek az rossz. Jobb lenne, ha nem is léteznék!” Az ilyen kapcsolatban aztán egy életre ott maradhat az értéktelenség, a kisebbrendűségi érzés, a bűntudat érzete. Ebből szabadulni bizonyossággal nem könnyű.

Vagy amikor a szülő folyton cenzúrázza a gyermekét, ha ő érzelmeket mutat, mert ezt fenyegetésnek érzi. Mivel a szülő maga nem tud velük bánni. „Uralkodj magadon!” „Semmi okod rá, hogy így viselkedj.” „Most meg mit produkálod magad?” A gyermek rátanul így az érzelmei elnyomására, és felnőtt korban is problémás lehet azok beazonosítása. Az érzésekhez való hozzáférés, beazonosítás és bánás elhalványul, a szarkazmus, bántó, verbálisan agresszív kifejezésmód felerősödhet.

Az egészségkárosító pár –és/vagy baráti kapcsolatok

A másik fél mindent elfogad tőled, cserébe viszont nem ad neked semmit. Ilyenkor hiányzik a kölcsönösség a kapcsolatból. Azt érezheted, hogy szívják az energiád, de nem áramlik semmi vissza feléd. Nem tudod megmagyarázni, miért, de gyakori vagy állandósuló hiányérzeted alakulhat ki.

Amikor hiányzik a bizalom a kapcsolatotokból. Egyszer valahol azt a számomra nagyon találó hasonlatot hallottam, hogy: „A bizalom nélküli párkapcsolat olyan, mint egy autó benzin nélkül. Benne maradhatsz, ameddig akarsz, csak nem jutsz el vele sehova.” Más szavakkal: lehet a te „autód” csodás formájú, szép színű, jópofa, erőteljes, drága, okos, stb. ha nem tudsz benne megbízni, mert egyszer-vagy többször is cserbenhagyott már. 

Vagy amikor a másik fél részéről folyamatos a bírálat feléd. És ez a bírálat, kritika, okoskodás nem segítő szándékkal érkezik, hanem te úgy éled meg, hogy elnyom, kioktat, föléd akar kerekedni, amitől csak egyre kisebbnek, és értéktelenebbnek érzed magad.

És még egy utolsó példaként amikor feladod önmagad a kapcsolatban. Ilyenkor úgy működhetsz, hogy sokszor megváltoztatod a véleményed vagy nem mondod el a sajátod, nem mersz „nem”-et mondani, nem mutatod meg, milyen vagy valójában, hogy ezzel megfelelj az ő elvárásainak. Ekkor is bizonyos lehetsz, hogy tönkreteszed magad, és végsősoron a kapcsolatod is.

Mitől alakulnak ki a toxikus kapcsolatok?

Végső soron szerintem attól, hogy hagyjuk!

A nem feltétlen tudatosan, de mégiscsak a lelket mérgező emberek létezése ellen nem tudunk tenni. Közülük néhányan előbb-utóbb megjelennek az életünkben, ebben biztosak lehetünk. 

Talán fontosabb, és a megértésében segíthet az, ha picit jobban megismerjük, hogy milyen dinamikák működnek bennünk, amik támogatják ezeknek a kapcsolatoknak a beengedését, fenntartását. Néhányat, a teljesség igénye nélkül szeretnék megemlíteni, támaszkodva konzultációs tapasztalataimra.

Tudattalan folyamatok működéséből…

A számunkra előnytelen, gyötrődő helyzetekben és kapcsolatokban tudattalan elakadásaink és hiányaink miatt, akár képesek lehetünk észrevétlenül is beleragadni a sárba. Ezek a tudattalan folyamatok marasztaló erővel bírnak. 

Hogy miért? 

Mert ezek az átélt szenvedések gyermekkorunkból kísértetiesen ismerősek lehetnek a számunkra.  Így öntudatlanul is biztosítjuk saját magunknak ugyanazt a megszokott érzelmi állapotot, amit már kora gyermekkorunkban tapasztaltunk. 

És miért? 

Mert ezt biztonságosnak érezzük, hiszen már régóta megtanultunk alkalmazkodni a rosszul működő rendszerhez, kifejlesztettük a lavírozáshoz szükséges azon rutinokat, amelyek az évek alatt túlélő stratégiánkká váltak. 

Racionalizálásból…

Ilyenkor az történik, hogy ésszerűnek tűnő magyarázatokat alkotunk magunknak a kapcsolatban maradás alátámasztására. Akár a végletekig hiszünk a küzdelemben, hiszünk a helyzet, vagy a másik fél megváltozásában.
Gyakran elkendőző válaszunk lehet ilyenkor valami hasonló: „Értsd meg, nem tehetem meg, hogy kilépjek!”   

Na de kérdem én, miért is nem? 

Gyermekkori vágyak és hiányok újra éléséből…

Konzultációim során gyakran figyeltem fel arra, hogy párhuzam van a kapcsolatban megélt érzelmek és a gyermekkorban a szülőkhöz fűződő érzések között. Amilyen szeretetet nyújtott a szülő a gyermekének, az hajlamos lesz hasonlót keresni felnőtt korára, tudattalanul megismételve korai szülői kapcsolati dinamikáját. Konkrétabban, ha például gyermekkorban az anya és/vagy apa érzelmileg csak lépcsőzetesen volt elérhető, ha a gyermek az idő nagy részében egyedüllétet, szükségleteinek kielégítetlenségét, magára hagyatottságot, meg nem értettséget élt meg, akkor nagy eséllyel felnőtt korára hasonló kapcsolatokban találhatja magát. Ez a sok gyermeki hiányérzet megszólal a felnőttben, és évtizedekkel később is ugyanolyan kétségbeesetten harcol a szeretetért és figyelemért, mint azt korábban tette, miközben újra éli a már jól ismert fájdalmakat, szenvedést és kétségbeesést. 

Hogyan lehet ezeket a kapcsolatokat kezelni?

Egy-két gyors és praktikus javaslatot sorolok fel az alábbiakban. Coaching üléseken szoktak ezek leginkább megfogalmazódni azokban a kliensekben, akik épp ott tartanak, hogy az adott kapcsolatukat (legyen az családi, munkahelyi vagy párkapcsolat) helyrehozzák, abban korrekciós beavatkozásokat hajtsanak végre.

Kialakítani határokat és következetesen ragaszkodni hozzájuk! 

Ekkor nem hagyják, hogy az adott kapcsolatban a másik fél lerombolja a kialakított személyes határokat a saját előnye érdekében. Ebben az esetben érdemes eldönteni mi fontos számodra és ne térj el tőle.

Udvariasan és becsületesen viselkedni! 

Csak azért, mert a másik fél úgy bánik velük, ahogy nekik nem tetsző (fájó, megszégyenítő, kritikus, bűntudatot kelt), nem lehet mentség arra, hogy ők is azt és úgy tegyék. Hasznosabbnak találják, ha a saját, etikus normáik szerint viselkednek. Ezáltal is nagy kontrasztot keltve a kívülállók részére.

Kerülni, hogy rendszeresen a vállunkon ’zokogjanak’!

A negativitás fertőző és magával ránthat. Ha órákon át hallgatják a számukra mérgező személy panaszkodását arról, hogy milyen rosszul mennek a dolgai vagy emberekről, akik elárulták őt, akkor az átmenetileg lehangolhatja őket is. Ám ha állandóan a hallgatósága lenne, az már hosszabb távon is depresszióssá teheti őket. Mivel semmi olyat nem tudna mondani, ami felvidítaná a romboló személyt, hiszen rendszerint tudattalan élvezik az áldozati szerepet. Így azt választják, hogy megtartják az energiájukat azok számára, akik megérdemlik.

Nem kezelik személyes ügyként / nem veszik magukra a mérgező emberek viselkedését!

Tudják már, hogy ez a bántó kapcsolatú személyről szól és nem róluk. A mérgező emberek, a bűntudatra apellálva megpróbálják elhitetni velük, hogy valamit rosszul csinálnak. Ám ezt már nem hagyják, mert tudatosan figyelnek erre. Emlékeztetik magukat rá, hogy szabaddá tesz, ha nem vesznek semmit sem személyesnek. A legtöbb mérgező ember nem csak velünk, hanem mindenkivel negatívan viselkedik. Amit mondanak és tesznek, a véleményük a dolgokról többnyire a saját negatív önreflexiójukon alapszik.

Hogy lehet a mérgező kapcsolatokból kikerülni?

Tapasztalatom szerint is az első lépés, hogy merjünk beszélni a problémáinkról, nehézségeinkről, fájdalmainkról. Lehetőleg ezeket az igényeinket fogalmazzuk meg egyértelműen, és fejezzük ki nyíltan, hímezés-hámozás nélkül. Ezeknek a viselkedéseknek az elhatalmasodását ne engedjük tovább, álljunk ki magunkért és beszéljük meg a problémáinkat az érintettekkel. Ne büntessük őket, és határozottan, de tisztelettel kérjük meg, ők se tegyék ezt.

További nagy előrelépés lehet, hogy megengedjük magunknak a segítségkérést! 

A szégyenérzet, az elgyengülésünk beismerése sok esetben visszatartó erő lehet ilyenkor. Ám egy szakképzett segítő, vagy egy támogató közösség amellett, hogy nagy erővel bír, egyben biztonságot, megértést, elfogadást és odafigyelést ad. Abban az esetben, amikor eljutunk automatizmusaink és önkorlátozásaink felismeréséhez és tudatosításához, amikor nincsen új, alternatív mintánk, stratégiánk, akkor nincs is hova kiugrani. Egy segítővel, vagy csoportban történő közös gondolkodás, játék ezeket az új, lehetséges utakat, elmozdulási irányokat segítheti feltérképezni, kialakítani. 

A legtartósabb változásokat akkor érhetjük el, amikor tisztázunk minden félreértett vagy sértőnek, megalázónak tekintett helyzetet az adott kapcsolatban.  Ilyenkor legideálisabb talán az lenne, ha a belsőgyermek (felnőtt korunkban hordozzuk őt magunkban) a múltjában megtörtént bűntudatkeltést, kicsinyítést, önbizalomhiányt, a szeretetlenség érzés mételyét hátra tudná hagyni. Amikor önmagunkban ez a belsőgyermek a gyógyulás felé tart, akkor már nem kesereg a múlt történésein. A korábban mérgező, zsaroló, bántó személyekre (szülő, rokon, tanár) tekintsünk úgy, mint akinek felnőttkorunkban adunk egy új esélyt ahhoz, hogy helyre hozza a végtelenül bonyolult „botlását”. Az lehet a leg felszabadítóbb, amikor békét tudunk kötni önmagunkkal, a szüleinkkel, mert a lezáratlan vagy megszakított kapcsolat keserűsége ugyancsak mérgező érzéseket válthat ki, ami semmit nem visz előre, senkit nem tesz boldoggá.