Ábrahám Edit

Ábrahám Edit Megtalálta a helyét.

Ábrahám Edit tizenhat évig játszott a magyar televíziózás legismertebb sorozatában, a Barátok köztben, öt évig távol volt, aztán visszatért a tavalyi évben. A szabadság és önrendelkezés hiánya foglalkoztatta a koronavírus-járvány év eleji hullámakor, amikor a közeli családtagjaitól nem kellett elválnia. Az Arany Medál-díjas színművésznővel technikai kihívásokról, megváltozott kultúrafogyasztásról, olcsó és minőségi szórakoztatásról is beszéltünk.

A koronavírus-járvány miatt tavasszal és szeptemberben is leállt a Barátok közt című napisorozat forgatása, amelyben – igaz, megszakításokkal – a huszonkettedik munkaévedet kezded. Miként vészelted át a pandémia év eleji szakaszát?
Nagyjából kéthónapnyi szünet után április végétől kezdtünk újra forgatni. Szerencsés voltam, mert a fiamék közel laknak hozzám, szóval rendszeresen találkozhattam a fiammal, a menyemmel és az unokámmal. Korábban is napi szinten láttuk egymást, nem történt változás a találkozásaink gyakoriságában. Amit nehezen éltem meg: a szabadság hiánya. Szerintem ezzel mindenki így lehetett. Igaz, gyakran lementem sétálni és időnként vásárolni, bár általában a fiamék, Petiék (Ifj. Andorai Péter zenész-színész – M. M.) vásároltak helyettem. Az önrendelkezés hiánya viszont nagyon zavart, el is képzeltem, milyen pokoli lehet azoknak, akik börtönben ülnek. Ahogy említettem, lementem vásárolni, de maszkban, kesztyűben. Vihar előtti csendet érzékeltem az üzletekben. Ennek volt valami félelmetessége, amivel nehezen tudtam megbirkózni, de természetesen nagyon fontos a higiéniai és járványügyi előírások betartása.

Volt lehetőséged rendszeresen találkozni az idén kétéves unokáddal, Lénával?
Tudtunk, mert a fiam nem csak „beadta” az élelmiszert, meg a szükséges dolgokat. Nagyon közel lakunk egymáshoz, állandóan együtt voltunk, családként éltük át a szóban forgó heteket. Ebből fakadóan nem volt hiányérzetem, viszont a családom távolabbi tagjaival két-három hónapig nem találkoztam, csak telefonon érintkeztünk. A nagybátyám és az unokatestvérem nagyon hiányzott, már csak azért is, mert velük általában gyakran szoktam találkozni.

Ha a tizenkét éve elhunyt édesanyád nem is, de más idősebb családtagok talán megosztottak veled személyes történeteket a spanyolnátháról, ami 1918/19-ben világjárványként söpört végig a Föld minden pontján.
Édesanyám 1936-ban született, őt nem érinthette a spanyolnátha, de a nagyszüleim korosztályát igen. Szerencsére nem tudok arról, hogy bárki a családomból életét vesztette volna benne. Ugyanakkor a mostani járványt sem szabad félvállról venni, mert habár Magyarország eddig a szabályok betartása miatt egészen jól megúszta, a veszély ott leselkedik a sarkon. Hallottunk olyan országokról, ahol nem kijárási korlátozás, hanem kijárási tilalom volt. Borzasztó volt még hallani is! Időről-időre jöttek olyan hírek, hogy az Egyesült Államokban és Ausztráliában elkezdtek tömegesen felvásárolni bizonyos termékeket. Elképzeltem, milyen szörnyű lenne, ha itthon ezzel szembesülnénk, de csak egy-egy nyugdíjas kezdett rohamos felvásárlásba, mert a lakosságot megnyugtatták arról, hogy folyamatos az ellátás.

Számtalan kollégád nyilatkozta, hogy felhasználták a karantén időszakát arra, hogy új tudásra tegyenek szert, vagy másfelől közelítsenek a munkájukhoz. Szert tettél bármiféle új tapasztalatra, tanulságra?
Új tudásra nem, de a szokásosnál többet foglalkoztam az angollal. Amikor két éve járt hozzám nyelvtanár, hetente beszélgettünk. Rengeteget értek, de a beszéd a nehezebb, ahhoz szükséges a gyakorlás. A karantén idején többet sportoltam. Készült is egy fotósorozat az egyik lapba, ahol spárgáztam és callanetics tornáztam. Nem pózról van szó, sokszor a nagyjából háromnegyedórás jógaalapú edzéssel indítom a napot. Elvégeztem olyan teendőket, amik „nem szeretem munkák”, például iratokat rendeztem, ruhát szortíroztam. Ha alapos az ember, a könyvek tisztogatása és rendszerezése órákat vesz igénybe. Természetesen a bezártságban többet olvastam, mint korábban. Ha az unokám átjön, mindig átpakolja azokat a könyveket, amik a látószögében vannak. Ez a másfél éves tündér mindig megtalálja a lapozgatnivalót, ezért mostanában Elvis Presley albumokat kell nézegetni vele. Mi mást, hiszen az apja igazi fanatikus.

2019 szeptemberében tértél vissza állandó szereplőként a Barátok közt stábjába. Unatkoztál volna, ha folytatod a szabadúszását?
Egyáltalán nem, de nagyon hiányzott, hogy ilyen koncentrált erőbedobással dolgozhassak valamin!

Mi a sorozatban töltött elmúlt év tapasztalata?
Négy évig voltam távol a napi sorozattól, de időről-időre visszahívtak néhány epizódra, így csak picit estem ki a tanulásból. Az agyam már ráállt arra, hogy ha nem olyan halálosan nehéz a szöveg, akkor párszor elolvasom, és már tudom is. Tíz-húsz éve gyorsabban tanultam, de ha benne vagyok a munkafolyamatban, vagy ha nincsenek két-háromhónapos leállások, ma is könnyedén megy. A technikai változásról tudok beszélni, mert korábban három kamerával forgattunk, most viszont csak kettővel, mert az alkotók szerint sokkal szebbek a képek, az utómunka pedig így könnyebb. Ebből a szempontból sokkal koncentráltabb a feladat, mint húsz éve. Tehát azt mondanám, hogy a színészi kihívás nem, csupán a technikai követelmény változott. Most is hangsúlyos a szerepem, de megtanulható jelenetszámot kapok. Nem titok, hogy tizenhat év után azért léptem ki a sorozatból, mert túl voltam terhelve. Most úgy fajsúlyos Berényi Claudia szerepe, hogy közben nem nyom agyon.

Tíz évvel ezelőtt Berényi Miklós és Berényi Claudia volt a széria abszolút sztárja, mostanra viszont az egyikőjük kilépett a sorozatból, a te szereped pedig – talán nem sértődsz meg – már nem egyedüli kulcsfigura.
Tendencia a Barátok közt történetvezetésében, hogy mindenkit nélkülözhetetlenné próbálnak tenni. 1998-ban tizennyolc főszereplővel indultunk, a nézőre volt bízva, hogy kit vagy kiket érzett igazán a szívéhez közelállónak, kiket kedvelt meg. Abban lehet, igazad van, hogy picit más a struktúrája egy-egy epizódnak. Dramaturgiailag sok változáson esett át a sorozat, mert az utóbbi időszakban az írók jobban kibontják az eseményeket. Lehet, emiatt érzékeled a karakteremet kevésbé jelentősnek. Ugyanakkor nem akarom ámítani magamat, mert annyi idős vagyok, amennyi. Nem biztos, hogy rám kíváncsiak a nézők. Persze, van ennek jó oldala, mert legalább nem vagyok túlterhelve. Egy évtizeddel ezelőtt megesett, hogy megkaptam a harminc jelenetet, leültem és sírtam kínomban. Akkor tizenhat év után úgy döntöttem, pokolian elfáradtam és már nem bírom tovább. Most visszatérve újra megtaláltam a helyemet.

1998-ban nem voltak még streaming-szolgáltatók, ma viszont gombamód készülnek a Netflix és az HBO sajátgyártású szériái, a kereskedelmi kábelcsatornák napi- vagy heti sorozatairól nem is szólva. Tetten érhető-e a nézői szokások átalakulása?

Az évek során változnak a kultúrafogyasztási szokások, beleértve a tévénézéshez kapcsolódókat. A Barátok közt sokáig az RTL Klub csodafegyvere volt, ami indulásakor több hazai tévés rekordot is megdöntött, kezdetben 2-2,5 millióan nézték. Ma igazi csodának számít, ha egy televíziós műsor 800-900 ezer embert a készülék elé szegez. Azt hiszem, nehéz új nézőket csalogatni bármilyen régebb óta futó sorozathoz, mert hatalmas a választék a kábelcsatornán és a streamingen is. Sokan már nem akarnak egy napi sorozat rabjaivá válni, ellenben a Netflix vagy az HBO Go felületén ledarálhatnák akár egy egész évadot valami másból. Hála Istennek ma már nem kötelező minden nap a tévé előtt ülni, a Barátok közt is visszanézhető az rtlmost-on.

Amikor otthagytad a sorozatot, rögvest visszatértél a színpadra. Miért készült idén televíziós film az egyik produkcióból, amelyben játszol?
Molnár Ferenc Olympia című darabjának tévéváltozatáról van szó, amelyet az Ivancsics Ilona és Színtársai elnevezésű formációval már másfél-két éve játsszunk Somogyi Szilárd rendezésében. Utazótársulatról van szó, az ország számos pontjára elvisszük. Ilonáék pályáztak, kaptak támogatást a megfilmesítésre. Csodálatos korhű helyszíneken forgattunk: a pomázi Teleki-Wattay Kastélyszálló kertjében, szalonjában és a fürdőhelyiségben. Korábban nem is tudtam arról, hogy Pest közelében ilyen szép kastély áll!

Tapasztalatod viszont bőven akadhatott, mert az 1970-es, ’80-as években számtalan tévéfilmben szerepeltél.
Igen, többek között szerepeltem a Zokogó majom és a Mint oldott kéve című sorozatban, játszottam a Fekete Rózsa, aSzerelmem Elektra, Az a szép, fényes nap, a II. József császár című televíziós játékokban. Örülök, hogy feltámasztották ezt a félig-meddig elfeledett műfajt! Jó lenne olyan régi, jó irodalmi alapanyagokhoz nyúlni, amiket mostanában nem dolgoztak fel. Vannak régi nagy íróink, akiket többet kellene játszani…

Az Osztrák-Magyar Monarchia idején Herczeg Ferenc, Bródy Sándor, Szomory Dezső és Lengyel Menyhért is klasszisnak számított és számítana ma is, ha nem estek volna ki a köztudatból. A Sancho Panza királysága című, 1919-es Lengyel-vígjátékát például egyszer sem tudtam folyamatos nevetés nélkül olvasni…
Én is azt gondolom, ott kellene körülnézni, mert találni igazán jó írókat, jó művekkel, jó üzenetekkel. Azt a színházat szeretem, ami nem aktualizál, nem szeretem a napi történések színpadra erőltetését. A néző elég intelligens ahhoz, hogy belelássa azt a pluszt, amit kell.

Milyen érzés volt újra színpadon lenni?
Divatos szóval: eleinte kilépést jelentett a komfortzónámból. Az előadással utazás nem volt idegen, a Deutsche Bühne szekszárdi német színházzal valaha német területekre vittük az előadásokat. 1990-ben viszont nem gondoltam volna, hogy valaha belekerülök egy társulatba, aminek lételeme a produkciók utaztatása. Nagyon jól esett, hogy Ivancsics Ilona 2017-ben először a Színházkomédia női főszerepét kínálta fel nekem, amelyet Koltai Róbert rendezett. Érdekes, a figurám pontosan úgy, mint én, húsz év után lépett először színpadra. Abszolút pofon csapott a szerep. Ugyanakkor nagyon izgultam, mert a húsz év kihagyás jelentős, mellesleg napi sorozatos háttérrel könnyen azonosítanak az ottani karakteremmel. Azt se felejtsük el, hogy a színpad a filmezésnél nagyobb gesztus- és arcjátékot igényel.

De mégiscsak „élő” közönségnek játszol…
Hát, ez az! Ott ül a közönség, és azt, hogy tetszik-e vagy sem, amit ott fent, a színpadon művelünk, egy pillanat alatt eldönti.

Számtalan komédiában játszottál és játszol az Ivancsis Ilona és Színtársai égisze alatt. Van-e még értő kultúrafogyasztó és kultúraigénylő közönsége a műfajnak?
Van, de lesújtónak találom a színházi komédia helyzetét, mert gyakran az olcsó színház irányába halad. Kicsit úgy érzem, mintha elfelejtettük volna, hogy szórakoztatni magas színvonalon is lehet, a közönség nem csak azon nevet, hogy valaki letolja a nadrágját. Ami a komolyabb darabokat illeti, sokan azért nem választják azokat, mert annyi szomorúság éri őket a mindennapokban, hogy nem akarnak másfél-két órán keresztül szembesülni újabbakkal. Egy-két színház felvállalta a minőség, az érték közvetítését, de jelentős tömegek már oda sem járnak, nekik is csak rétegközönségük van. Azt hiszem, globális változásról lehet szó, mert a kereskedelmi csatornák már alig tűznek műsorra kvízműsorokat, műveltségi játékokat, a mozikban pedig a popcorn-filmek állnak a nézettségi listák élén. Az, amit a Facebookon tapasztalok, csak hab a tortán: érthetetlen, hogy egyesek miért nem ismerik az igekötős igéket, miért hagyják el a felszólító módot, és gyakran a központozást is.

Kik képviselik számodra a nívós szórakoztatást?
Gálvölgyi sokáig ilyen volt, tudtad, hogy nála az alpári humor nem jellemző. A Bagi-Nacsa párost is kedvelem, nincsenek durva poénjaik. Nyilván azok jutnak eszembe, akik a fiatalságom idején voltak népszerűek: Rátonyi Róbert, Sztankay István, Feleki Kamill, Darvas Iván máshogy tudott szórakoztatni, mint sok mai humorista. Említhetném Verebest, Kernt, Koltait is. Rudolf Péternek olyan humora van, hogy attól behalsz. Reviczky Gábor lehengerlően vicces. Volt szerencsém együtt játszani vele a West Side Storyban a Vígszínházban, óriási élmény volt.

Könnyen felismerhető szinkronhang vagy, miért nem foglalkoztatnak a stúdiók?
Én is kihasználatlannak érzem a hangomat, pedig valamikor abból éltem. Szívesen járnék szinkronba, de nehéz újra be- és visszakerülni. Amikor nem játszottam a Barátok köztben, szinkronizáltam, például egy 180 részes mexikói szappanopera egyik főszereplőjét. Életemben nem volt még ilyen nehéz szerepem! Egy tekercsen belül sírnom, nevetnem, hisztiznem és persze, beszélnem kellett! Jézusmária, volt benne kihívás! Egy ausztrál sorozatban egy nagyon csúnya és öreg karakter hangját kölcsönöztem. Meglepett, hogy engem kerestek meg, de örömmel vállaltam a feladatot. Már nehezen kategorizálható a hangom, mert sem fiatal, sem öreg nem vagyok. Szerencsére általában a koromnál fiatalabb karaktereket osztanak rám.

Több filmben (István, a király; Az a szép, fényes nap) és televíziós műsorban (Szombat esti láz; Csillag születik; Sztárban sztár) hallhattuk az énekhangodat. Kacérkodsz egy önálló show vagy színészlemez gondolatával?
Terveztem, hogy összeállítok egy sanzon-estet, de egy kollégám lebeszélt róla, mondván ez nem eladható. 2016-ban elkezdtem tanulni dalokat, többször fel is léptem Géczy Dorottyával, a mi sanzonkirálynőnkkel. Szívesen készítenék egy olyan műsort, amilyenben Dalida és Juliette Gréco vagy Liza Minelli is többször szerepelt. „XY sztár és barátai”, vagy ehhez hasonló címmel valaha futottak műsorok és népszerűek voltak! Majd megpendítem a Barátok köztben, mert a kollégáim közül többen muzikálisak, jó énekesek. Ebből az alapötletből lehetne egy kétórás produkció, kis dramaturgiával, egy-egy táncbetéttel, sztárvendégekkel. Énekeltem én mindig, még különböző partikon is, de nem vagyok elég magamutogató!

Pedig aktív felhasználója vagy a Facebook és Instagram közösségi oldalaknak…
Mégsem vagyok lájkvadász! Van egy privát és rajongói oldalam a Facebookon, májusban pedig elindítottam az Instagramomat, de rájöttem, hogy nem való nekem. Oda napi jelenlét, új tartalmak kellenek, amire sajnálnom az időt. Imádom Léna babát, az unokámat! Oda vagyok az olvasásért, sportolásért, szeretek sütni-főzni, fontos nekem az egészséges életmód. Szeretem a munkámat, és ha szabadidőm van, azt a családommal, barátnőzéssel vagy jó filmekkel, olvasással, esetleg koncerttel szeretném kitölteni. 

Mészáros Márton

Fotók: Széchenyi Márk | szechenyifoto.hu

Related post